Kukta effektus

Csipkerózsika történetében, a konyhán a kukta súlyos hibát vétett, és a szakács mérgében egy pofont akart neki lekeverni. Azonban ez volt az a pillanat, amikor Csipkerózsika megszúrta az ujját. A mozdulat így félbemaradt, a szakács elaludt ütésre kész kézzel. A kukta pedig kezét védekezőn maga elé tartva, összehúzódva aludt el. Megúszta a pofont.

Közben teltek az évek, évtizedek...

Amikor letelt a 100 év, jött a herceg, Csipkerózsika megkapta a csókot, és egy pillanat alatt mindenki felébredt a várban. Mindenki úgy cselekedett, ahogy azt 100 évvel ezelőtt is tette.

A szakács is egy pillanat aladt éber lett, újra érezte a dühöt, és a karja is nekilendült, hogy befejezze a mozdulatot.

A kukta is éber lett, érezte az ijedtséget, igyekezett még jobban összehúzni magát, hogy megússza a verést.

Az elménk is hasonlóan tud működni. Életünk első perceitől kezdve tanuljuk a túlélést. Ha valami veszélyt érzékelünk mint például kiabálás, verés, akkor félünk, és reagálunk rá például támadással, meneküléssel, sírással vagy épp lefagyással.

Agyunk megjegyzi, milyen körülmények között milyen reakció vált be. Ha a körülmények akár évekkel, évtizedekkel később hasonlóak lesznek, akkor agyunknak elő főgja rántani a korábban - például csecsemőkorban - bevált megoldását. Szerencsés esetben ez segíti a túlélésünket felnőttként is.

Rossz esetben viszont agyunk nem veszi figyelembe, hogy már felnőttünk, mások a körülmények, mások a lehetőségeink, és csak azért is "lefuttatja" az önvédelmi programot: támadással, meneküléssel, sírással vagy épp lefagyással reagálunk, és újra átélhetjük az egykori érzelmeket, testérzeteket is.

Például ha mások előtt kell beszélni, agyunk előhozhatja például azt a kisiskolás kori emléket, amikor a felelést úgy úsztuk meg, hogy nem szólaltunk meg. Ez azzal járha, hogy ahelyet, hogy megtartanánk egy nagyszerű előadást, félelmet érzünk, és elnémulunk.